Két évvel ezelőtt építkezésbe kezdtünk és bár nagyon sokan riogattak azzal, hogy rámegy a kapcsolatunk mi ezzel nem törődtünk. Bíztunk magunkban és a közös célunkban. De mi lett, akkor mikor megtörtént az, amire senki nem számított? Milyen trükköket vetettünk be a kapcsolatunkért? Megosztom most veletek mi hogyan csináltuk.

“Én ott leszek, mikor feladnád
Amikor a fejedet lehajtanád
Én már nem hagylak el, mert
Az életem összenőtt veled teljesen”

Az egész, egy márciusi napon kezdődött, épp az oviban vártam a kislányomra, mikor hívott a férjem és izgatottan csak ennyit mondott: Holnap jönnek. Jesszus! Kaptam sírva, nevetve a fejemhez. Most valóban megtörténik és elkezdünk építkezni. Amennyi félelem, ugyan annyi izgalom is volt bennem. A családunkban soha senki nem vágott bele ekkora álommegvalósításba.

Vártam nagyon, hogy végre a kis egérlyukból beköltözhessünk egy kényelmesebb kunyhóba de tartottam is attól, hogy mi lesz majd velünk. Bár bíztam abba, hogy mivel közösen hoztuk meg a döntéseket, majd ezután is minden ilyen flottul fog menni. Tudtuk, hogy decemberre teljesen készen kell lenni, így egy feszített tempót állítottunk be magunknak.

…és akkor elindultunk egy ismeretlen úton. 

Ott voltunk az első markolásnál amikor elkezdtek alapozni, a betonozásnál, reggelente gyors kiszaladtunk” megnézni az újdonságokat. Repültünk a boldogságtól és ez nagyban kihatott a kapcsolatunkra is. Úgy voltunk vele, hogy ha már az alapoknál minden a terv szerint halad, mi bajunk lehet.

Aztán a tizenötödik napon…

Aztán a tizenötödik napon beütött az, amire senki sem számított. Jött a vírus, és lezárták az országot. Ezzel együtt jött pár…sok átsírt, átmatekozott éjszaka, hogy akkor most mit csináljunk? Abbahagyjuk az építkezést? De akkor csak következő évben tudnánk folytatni, de leginkább soha… vagy kockáztassunk. Szerintem bennünket az vitt előre, hogy mindent megbeszéltünk, a döntéseinket közösen hoztuk. Nem voltak vitáink.

Az a pár hét, amíg teljesen össze voltunk zárva, jó lehetőséget adott arra, hogy erőt gyűjtsünk, újratervezzünk és a kezdeti pánikon túljutva csak előre koncentráljunk. Nem keseregtünk, csak próbáltuk a legjobbat kihozni mindenből.

Megszületett a döntés, folytattuk…

Egy láthatatlan kéz megragadott minket és azt éreztük nagyon erősen, hogy folytatnunk kell. Ha most nem tudjuk megvalósítani ezt az álmunk, akkor talán sosem. Így tehát kis nehezítéssel de alakult a házikónk. Én otthon főztem, online tanultam, intéztem a gyerekeket, férjem pedig úton volt. A hétvégéken mindig összepakoltam a kosaramat és kint ebédeltünk a telken. Ezt a lányok is imádták. Lécekből összeeszkábált rögtönzött asztalunkon vagy a téglarakáson sokkal ízletesebbnek tűnt mint. Minden olyan MÁS volt.

Aztán eljött a nyár, lassan kezdett ház formájú lenni a téglarakás és ezzel együtt eljött az az idő, mikor már nekünk is több munkánk akadt. Mivel nagyon sok mindent meg tudott csinálni a férjem, így jóformán ő kint élt. Na ez nagyon nehéz volt. Alig láttam, akkor is hulla fáradt volt…na meg én is. Így kialakítottunk egy napirendet. Amíg végeztünk a dolgunkat, nagyokat beszélgettünk, délben pedig elmentünk a helyi kifőzdébe menüzni. Végre találtunk módot arra, hogy együtt legyünk, beszélgessünk. Ezernyi közös élményünk és kalandunk lett: 

Így a padlófűtés letekerése közben megváltottuk a világot, majd mikor fel kellett szedni az egészet, akkor pedig közösen jót nevettünk a bénaságunkon. Vagy mikor  kátrány lapoztunk a 40 fokos melegben és a hőségtől a padlón fetrengtünk vagy a kedvencem, mikor szigeteltük a padlót és forrasztópákával vájtuk ki a csövek helyét…mert ezt is picit benéztük. Több közös programunk volt, mint az előző évben összesen. Picit más, de a mienk volt és roppantul élveztük.

Aztán nyár után jött az ősz, a 6 hónapos karanténosdi után pici könnyebbség volt, hogy a lányok oviban, suliban voltak. Viszont a határidő miatt jött a stresszesebb időszak. A kijárási tilalom miatt sokszor nem tudott hazajönni a férjem. Ezt nagyon nehezen éltük meg. De egy egy új találkozást nagy nagy szeretet kísért. Iszonyatosan fáradtak és kimerültek voltunk de tudtuk, közösen érhetjük el csak álmainkat. Így ha valamelyikünk ki akart dölni, a másikunk felemelte.

Jó sokszor meghallgattuk a Halottpénz dalát: Én itt leszek, mikor feladnád…

Aztán december 31-én, az utolsó napon megkaptuk az engedélyt, határtalanul boldogok, kimerültek, fáradtak voltunk.

Ami nagyon megnyugtatott, hogy nem ment rá a kapcsolatunk. Sőt! Sokkal erősebb lett, közelebb kerültünk egymáshoz. Talán a titok a kommunikációban van. Mi rengeteget beszélgettünk. Meg talán abban, hogy bármilyen helyzetben vagyunk, találjunk időt kettőnkre. Nekünk ez a közös ebédelésekben és a közös munkában mertült ki. De élveztük, hiszen újdonság volt ez a helyzet számunkra is.

Iszonyatosan vártuk már azt, hogy beköltözzünk…. Vagyis nem. Elkezdtem tiltakozni és mindent kitaláltam csak azért, hogy ne kelljen költöznöm…De ez egy másik történet… folyt. köv.